Elterjedés, megjelenésének körülményei

Őshazája Kelet-Ázsia (Banarescu, 1990). Az ezüstkárász Ázsiából került Európába. Előfordul Kelet-Ázsiában, az Amur vízrendszerében, Szibériában és az Aral-tó vidékén, illetve Európában (Pintér, 2002). A Duna hazai szakaszán az 1970-es évek közepén jelent meg (Tóth, 1975). Banarescu (1971) ekkor már a Duna teljes vízgyűjtőjén valószínűsítette előfordulását. Az 1980-as évek második felében már csaknem egész Európa területén elterjedt a faj (Lelek, 1987). Elterjedésének északi határa a Skandináv-félsziget déli része. Hiányzik Skóciából, Írországból, Izlandról és a mediterrán szigetekről (http1).

Az ezüstkárász Duna vízrendszerében való megjelenésének körülményei nem tisztázottak, a témát tárgyaló leírásokban több ellentmondást fedezhetünk fel és a különféle szakmai fórumokon még napjainkban is komoly vita tárgyát képezi a kérdés.

Élőhelye

A faj a hegyi kisvízfolyások kivételével bármelyik hazai vízben előfordulhat. Az élőhelyet tekintve rendkívül tág tűréshatárokkal rendelkezik. Az iszapos aljzatú sekély, felmelegedő állóvizekben éppúgy nagy állományokat képes kialakítani, mint a gyorsabb áramlású köves aljzatú patakokban.

Megjelenése, biológiája

Mindenevő, főbb táplálékai közé tartoznak a kisebb gerinctelen állatok, növényi hajtások és magvak, szerves törmelék (Harka és Sallai, 2004). Az ezüstkárász tág tolerancia intervallummal rendelkező faj az élőhely és a vízminőség tekintetében is. Különösen a víz oldott oxigéntartalmának vonatkozásában mutatkozik ez meg. A Carassius nemhez tartozó összes faj képes tolerálni az extrém módon alacsony oldott oxigén mennyiségét speciális élettani sajátosságaik következtében.

Az ezüstkárász ivarérettségét 2-3 éves korban éri el, a nőstények 100-400 ezer db, kb. 1,5 mm átmérőjű ikrát raknak le május és július között (Pintér, 2002), azonban még augusztusban is képesek az ívásra (Berinkey, 1966). Ívási környezetként elsősorban növényi aljzatot választanak, azonban ennek hiányában az ívási szubsztrát tekintetében sem válogatósak. Az ivadék gyorsan fejlődik. A faj különleges szaporodási sajátosságokkal rendelkezik. Léteznek csak nőstény egyedekből álló populációk, amelyek a szűznemzés egyik speciális formájával szaporodnak (ginogenezis). Más fajok hímjeivel ívnak össze, a hímivarsejt csak beindítja az ikra fejlődését, de genetikailag nem vesz részt az utódnemzésben. Az utódok így lényegében az anyjuk klónjai. Ennek eredménye, hogy egyetlen nőstény egyed megjelenése tömeges elszaporodáshoz vezethet rövid időn belül az adott élőhelyen.

Természetvédelmi, gazdasági hatásai

Az ezüstkárász versenytársa lehet több fajnak is, leginkább a széles kárász esetén merülhet fel komolyabb kompetíció, bár ivadékkorban minden más faj szóba jöhet. Az ezüstkárász jelenlétének a halállományra gyakorolt közvetlen hatásai a következőek:

1. Táplálékkonkurencia: Szűkös táplálékviszonyok mellett a nagy tömegben jelenlévő, és igen tág tolerancia intervallummal rendelkező ezüstkárász egyedek sikeresebbek a táplálék megszerzésében (Patakiné és Tóth, 2006).

2. Más fajok ivadékainak pusztítása: Az ezüstkárász ivadékfogyasztása a Balatonban igazolt (Speciár et al., 1999). Ennek jelentősége a körülményektől és a jelenlévő ezüstkárász populáció nagyságától függően változhat. Különösen nagy veszélyt ott jelenthet, ahol a többi faj egyedszáma – valamilyen, az ezüstkárászra kevésbé ható kedvezőtlen körülmény (pl. hosszabban tartó oxigénhiány) hatására – drasztikusan csökken, majd a körülmények javulása után az „éledező” populációk ívásából keletkező ivadékot az ezüstkárászok tizedelik. Kisebb, a környezeti változásokra érzékenyebb tavakban várható ilyen szituáció (Patakiné és Tóth, 2006).

3. Ivari parazitizmus: A korán ívó ezüstkárász nőstények összeívnak más fajok hímjeivel. Ezek a hímek kisebb intenzitással vesznek részt a saját fajuk utódnemzésében. Az egyes klónvonalak ívási idejében különbségek lehetnek (Zhou et al., 2000), így több, különböző időszakban ívó faj esetében is jelentkezhet a hatás. Az ivari parazitizmus veszélye fokozott abban az esetben, ha az ezüstkárász állománya az adott élőhelyen kiemelkedően megnő (Patakiné és Tóth, 2006). Az ezüstkárász jelenleg tapasztalható természetvédelmi károkozása a széles kárász erőteljes megritkulásában mutatkozik, mivel annak versenytársa (Banarescu, 2002; Kukaradze és Marijas,  1975; Gorijunova, 1960). Az ezüstkárász diploid állományai összeívhatnak a széles kárásszal, így hibrid egyedek, szélsőséges esetben hibrid populációk jöhetnek létre.

Az ezüstkárász gyors terjedésében és a nagymértékű elszaporodásában valószínűleg szerepe volt természetes vizeink szabályozásának, az ezüstkárász tág tolerancia intervallumának és a speciális szaporodási sajátosságának, amelyek együttesen különösen előnyös versenyhelyzetbe hozták a fajt hazai halainkkal szemben.

Leírása, határozóbélyegei

Az ezüstkárász teste zömök, oldalról lapított, feje viszonylag kicsi, de a kopoltyúfedőknél vaskos. Szája csúcsba nyíló, a szájhasíték oldalról nézve egyenes. Szeme viszonylag nagy, orra elég hosszú, kevésbé lekerekített, mint a széles kárászé. A homlok széles, enyhén domború, mindig szélesebb a szem átmérőjénél. A mell- és a hasúszó rövid, a hátúszó hosszú és magas (Berinkey, 1966). A széles kárásztól a legegyszerűbben úgy lehet megkülönböztetni, hogy míg az ezüstkárász esetén a hátúszó széle egyenes vagy homorú, addig a széles kárásznál ez minden esetben domború (Harka és Sallai, 2004). További határozóbélyeg, hogy az ezüstkárász hashártyája – a széles kárásszal ellentétben – pigmentált, sötét színű (Pintér, 2002). Általában 20 cm körüli méretre nő meg.

(Összeállította: Dr. Tóth Balázs)

Irodalom

Banarescu P., Blanc M., Gaudet J.-L. Hureau J.-C. (1971): European inland water fish. London: FAO Fishing News (Books) Ltd., 20 p.

Banarescu P. [1990]: Distribution and dispersal of freshwater animals in North America and Eurasia. Weisbaden: Aula-Verl, (Zoogeography of frehswaters (2)) 91-92. p.

Banarescu P. (2002): Rare and endangered fishes in the drainage area of the middle and lower Danube basin. Bucarest: Rev.Roum.Biol. 47 (1-2) 9-19. p.

Berinkey L. (1966): Halak. Budapest: Akadémiai Kiadó, 139. p.

Gorijunova A. I. (1960): Az ezüstkárász szaporodása. Voprosy Ihtyologii. 15 106-110. p.

Harka Á., Sallai Z. (2004): Magyarország halfaunája. Szarvas: Nimfea Természetvédelmi Egyesület, 144-146. p.

Kukaradze A. M., Marijas L. F. l. (1975): Kiegészítés az al-dunai ezüstkárász (Carassius gibelio BLOCH) ökológiájához. Voproszi Ihtyologii, 15 (3) 92. p.

Lelek A. [1987]: Threatened Fishes of Europe. Weisbaden: Aula-Verlag 171-172. p. (The Freshwater Fishes of Europe. 9.)

Patakiné Várkonyi E., Tóth B. (2006): Cytogenetic studies and reproductive strategies of an invasive fish species, the silver crucian carp (Carassius auratus gibelio Bloch). 243-260. p. In: E. Pisano, C. Ozouf-Costaz, F. Foresti & B. G. Kapoor (Szerk.): Fish Cytogenetics. Oxford & IBH Publishing Co. Pvt. Ltd. 510. p.

Pintér K. (2002): Magyarország halai. Budapest Akadémiai Kiadó, 116-118. p.

Speciár A., Bíró P., Tölg L. (1999): Öt pontyféle tápláléka és táplálkozási stratégiája a Balaton főbb élőhelyein. Halászat, 92 124-132. p.

Tóth B. (2007): Az ezüstkárász (Carassius gibelio BLOCH) szaporodási sajátosságai. PhD értekezés Szent István Egyetem, Halgazdálkodási Tanszék

Tóth J. (1975): A brief account on the presence of the silver crucian carp(Carassius auratus gibelio BLOCH 1873) in the hungarian section of the Danube. Budapest: Annales Univ. Sci. Budapestiensis Section Biologica, 17. p.

Zhou L., Wang Y., Gui J. F. (2000): Analysis of genetic heterogenity among five gynogenetic clones of silver crucian carp, Carassius auratus gibelio Bloch, based on detection of RAPD molecular merkers. Cytogenetic and Cell Genetics, 88 133-139. p.

http1: https://www.fishbase.in/summary/Carassius-gibelio.html