Bevezetés

A biológiai invázió, mint jelenség egy mindent átható globális változás, mely jelentős kihívás a biológiai sokféleség és a különböző természeti erőforrások megőrzésében. Ennek felismerése alapozta meg azon kutatásokat, melyek a biológiai inváziók észlelésében, megértésében és enyhítésében értek el jelentős és újszerű tudományos eredményeket, melyek rávilágítottak arra, hogy a biológiai invázióval kapcsolatos folyamatok messze összetettebbek, mint azt korábban feltételeztük. Az inváziós fajokkal kapcsolatos tudományos és gyakorlati természetvédelmi tevékenység továbbra is szükségszerű a fajok negatív hatásainak mérséklésére használt technológia fejlesztéséhez, valamint a nemzetközi jogi szabályozás bővítéséhez, melyek fontos eszközei a biológiai sokféleség, az emberi és állati (vadon élő és haszonállatok) betegségek megelőzésének, valamint a mezőgazdasági termelés jövőbeni biztosításának.

Az Európai Unióban és más európai országokban mintegy 12 000 idegenhonos faj található a környezetben, amelynek megközelítőleg 10–15 %-át tekintik inváziós fajnak. Az Európai Parlament és a Tanács az idegenhonos inváziós fajok betelepítésének vagy behurcolásának és terjedésének megelőzéséről és kezeléséről alkotott 1143/2014/EU rendeletét 2014. október 22-én fogadták el, mely 2015. január 1-jén lépett hatályba.

A listán megtalálható a cifrarák (Faxonius (Orconectes) limosus), a vörös mocsárrák (Procambarus clarkii) és virginiai márványrák (Procambarus virginalis) is, melyeket ebből kifolyólag a honlapon már ismertettünk. A listán nem szerepel az ausztrál vörösollós rák (Cherax quadricarinatus) és a floridai kékrák (Procambarus alleni), ezen fajok is mindenképp említésre méltóak a téma kontextusában, így most e kevésbé ismert inváziós idegenhonos fajok bemutatása következik.

Ausztrál vörösollós rák (Cherax quadricarinatus)

A vörösollós rák Ausztrália Queensland és Északi terület szövetségi államainak trópusi édesvizeiben, valamint Pápua Új-Guineában őshonos. Az akvakultúra térnyerésével a világ számos részére importálták az 1990-es években rákhústermelés céljából, valamint akváriumi díszállatnak. Amint kialakult a sikeres akvakultúrás tenyésztéstechnológiája egész Ausztrália területén elterjedt fajjá vált az áttelepítések következtében. Napjainkban inváziós populáció megtalálható Puerto Rico trópusi és szubtrópusi területein, Szingapúrban, Jáván, Jamaicában, Mexikóban, a Kariba-tóban (Zimbabwe és Zambia határán) és Dél-Afrikában. Európába először szintén az 1990-es években került, mint akváriumi díszállat, azonban később élelmiszeripari célból is importáltak többet a fajból, elsősorban Olaszországba és Szlovéniába.

Európában számos helyen kapható az akvarisztikai kereskedelemben, azonban több kutatás szerint meleg igénye miatt nem képes fennmaradni a természetben, pl. Egyesült Királyságban ez az egyetlen olyan idegenhonos rákfaj, ami hivatalosan is kerülhet élve kereskedelmi forgalomba díszállatként. Dél-Európa melegebb éghajlatának és a növekvő számú ráktelepekről való kikerülések ellenére is csak közepes a faj inváziós valószínűsége, azonban a speciálisabb élőhelyeken (pl. termálvizes források, ipari meleg vizet befogadó víztestek) várható a faj megjelenése és elterjedése Európában, akár a hidegebb éghajlatú országokban is. Annak ellenére, hogy trópusi eredetű fajról van szó a mérsékelt égövben is sikeresen tenyészthető, bár a növekedésének maximalázához kulcsfaktor a magasabb hőmérséklet, melynek optimuma 23 és 31°C között van. A 10°C alatti és 35°C feletti hosszabb időszakon keresztül fennálló vízhőmérséklet mellett magas mortalitás mutatkozik, azonban Karplus és munkatársai kutatási eredményei alapján a kísérletben használt egyedek kibírták a 4°C-os vízhőmérsékletet is. Szaporodási optimuma 23°C felett van és az alacsony oxigénkoncentrációt (0.5 mg l-1) is jól tűri. Párás környezetben a vörösollós rák akár több, mint 48 órát is képes a szárazon tölteni, mely nagyban segíti az újabb víztestek meghódításában. Táplálékbázisa a természetben bomló növényi és állati maradványokból, detrituszból áll.

2011-ben leírták az ausztrál vörösollós rák első valódi, természetesvízi populációját Európában (korábban csak szabadon engedett akváriumi példányok kerültek elő) a mérsékelt égövben, mely egy termálvizes forrásokhoz kapcsolt folyami holtágban található Szlovéniában.

Magyarországon az első példányt a Dunában, a Kopaszi-gátnál fogták 2016 szeptemberében. Azóta végzett vizsgálatok során számos természetes és mesterséges termálvízi élőhelyről, valamint a Dunában található ipari meleg víz bevezetések környezetéből sikerült egyedeit kimutatni; a Dunából a Kopaszi-gátnál, a Fényes-forrásnál, a Melegvíz-csatornában és a Barát-patakban.

Floridai kékrák (Procambarus alleni)

A faj általánosan elterjed a floridai (USA) mocsárvidéken („everglades”), azonban az intenzívebb tájhasználat (pl. vízgazdálkodás) a szárazabb időszakok megnövekedésével a faj nagyobb mortalitása figyelhető meg eredeti élőhelyén. A floridai kékrák jól érzi magát az állandó állóvizekben, előfordul árkokban, tavakban, lápokban, de megtalálható a gyorsabb folyóvizekben is. A kékrák az Everglades keleti részén a legszéleskörűbben előforduló tízlábú rákfaj, mely tulajdonsága a tág környezeti paraméterekkel szembeni ellenállására vezethető vissza pl. változatos vízminőségi paraméterek, jól tűri az időszakos élőhelyek kiszáradását, valamint a többi Procambarus fajhoz hasonlóan üreget alakít ki búvóhely gyanánt.

Dekoratív megjelenése miatt a floridai kékrák népszerű az akvarisztikában. Hollandiában 2010-ben az interneten futó akváriumi rákkereskedelem 15%-át kizárólag ez a faj tette ki, ezzel a harmadik leggyakrabban forgalmazott faj volt a kaliforniai vörösrák és a márványrák mögött, azonban a szakirodalom szerint Európa hűvösebb klímájú vizeiben nem túl valószínű túlélése. Eredeti élőhelyén ugyan jól alkalmazkodott a változatos élőhelyekhez, szélsőséges vízviszonyokhoz (pl. magasabb sókoncentráció), hosszabb száraz időszakokhoz (ásott üregeiben vészeli át őket), azonban a szubtrópusi lápok és mocsarak bennszülött faja (16 °C - 27 °C közti átlaghőmérséklet). Akváriumi tartása során is a 18 °C - 25 °C közötti vízhőmérséklet tartományt ajánlják.

Megtalálták a természetben a fajt már Franciaországban, illetve a Rajna német szakaszán. Ezek az előfordulások akváriumokból szabadon engedett példányok problémájára vezethetők vissza. Önfenntartó állományról eddig nincs tudomásunk, azonban a faj akvarisztikában előforduló gyakorisága, valamint az ebből fakadó szökések és szabadon engedések még okozhatnak komolyabb problémákat a jövőben. Környezeti igényei a márványrákhoz nagyon hasonlóak, melynek már vannak szabadon élő európai populációi, így ez nem kizárt a floridai kékrák esetében sem.

Ökológiai igényei hasonlóak a többi Procambarus fajéhoz; eredeti élőhelyén nagy egyedsűrűség jellemezheti (átlag 28 egyed/m2). Bár a faj ellenálló a rákpestissel szemben (előny az őshonos fajokkal szemben), a melegebb vízhőmérséklet igénye miatt az inváziós tízlábú rákfajokkal szemben mindenképp hátrányt szenved az erőforrásokért való versengés során.

Magyarországon először 2018-ban a Gombás-patak Vác alatti szakaszán kerültek elő a Floridai kékrák egyedei. Vizsgálatok szerint a Vác alatt található zárt csatornahálózaton át juthatott ki a patak alsó szakaszára a faj, mely első egyedei feltehetőleg szabadon engedett, vagy megszökött akváriumi példányok.

Az inváziós rákfajok ökológiai hatásai

A nem őshonos fajoknak csak egy kis része válik új környezetében invázióssá. Ha be nem töltött ökológia „niche”-t (fülke, rés) foglalhatnak el, azzal gyakorlatilag ökológiai problémák egész sorát indítják meg. Fizikailag megváltoztatják az adott élőhelyet, ezzel megnehezítve az őshonos fajok szaporodását, versenytársként a forrásokért történő versenyben kiszorítják azokat, valamint ragadozóként is nyomást fejthetnek ki az őshonos fajokra. Megjelenésük gyakran a táplálékhálózatokban lévő szintek, valamint a hálózat jelentős átalakulásához vezet. A magasabb szinten lévő fajok negatív hatásai a táplálékhálózatban alacsonyabban álló fajokra, mind az egyedszám, változatosság, szaporodási siker, mind a közösségek összetételében jól ismertek.

Az idegenhonos tízlábú rákfajok negatív hatásai a magyarországi életközösségekre az alábbiakban foglalhatjuk össze:

• rendkívül ellenálló a környezet változékonyságával szemben, képes hetekig tűrni a szárazabb időszakokat is, ezáltal felülkerekednek az őshonos fajokon (melyek kimondottan érzékenyek a környezet hirtelen változására) az életterek elfoglalása során
• gyorsabban tudnak zsákmányolni pl. ebihalakat, valamint gyorsabban is tudnak váltani a különböző táplálékfajok között, mint a versengésben alul maradó őshonos fajok
• a rákpestis hordozói, mely, ha őshonos fajokra kerül, rövid időn belül egész populációkat pusztíthat el
• az őshonos rákfajok mellett más vízi állatok esetében (pl. halak) is ragadozókká, versenytársakká lettek az élelem és a búvóhelyek megszerzésért folyó küzdelemben, környezetük fizikai átalakítása a fiatal halak számára szükséges mikroélőhelyek megszűnésével jár, valamint szinte az összes fejlődési szakaszban az őshonos halfajok ragadózói (ikrákat is fogyasztanak)
• a tízlábú rákok lehetnek helyt ülő („sit-and-wait”) ragadozók, viszont, ha elég sebezhetőnek bizonyul a gyorsan mozgó táplálékállat (pl. hal, ebihal), így a zsákmányszerzés energiabefektetése minimalizálható (pl. alacsony vízállás) élni fognak az aktívan mozgó táplálék elejtésének lehetőségével

Mivel az összes emberi közreműködéssel került Európába, ezért megoldásként sokkal szigorúbban kellene szabályozni az akváriumi díszállatok kereskedelmét (az édesvízi rákhalászat szabályozására nem sok gyakorlati szükség van manapság), valamint a meglévő állományokat mihamarabb fel kellene számolni. Valószínűleg erre így ebben a formában kevés esély van, azonban a hazai rákfajokért, élőhelyük megóvásáért még így is sokat tehetünk a megfelelő víz- és erdőgazdálkodási gyakorlat megválasztásával, esetleg mesterséges, csak rákok számára át-nem-járható barrierek kis patakokba történő beépítésével (felsőbb szakaszra lassan jutnak fel az idegenhonos fajok, pl. Kőszegi-hegység kövirák élőhelyek).