A terjedési útvonal fogalma szövegkörnyezettől függően az alábbiakat jelentheti:
- az a földrajzi útvonal, amelyen keresztül egy faj elhagyja a múltbeli vagy jelenlegi természetes elterjedési területét;
- a bekerülés folyosója (pl. út, csatorna, alagút, vagyis fizikai útvonalak);
- az olyan emberi tevékenység, amely a szándékos betelepítést vagy véletlen behurcolást eredményezi (vagyis terjedési mechanizmusok).
Magát a földrajzi útvonalat alapvetően meghatározza az a közeg vagy eszköz, amelynek segítségével az adott faj terjedni képes, illetve maga a cél vagy ok, amely miatt a faj a természetes élőhelyétől távol kerül. Az idegenhonos inváziós fajok elleni hatékony fellépés alapvető követelménye a fajok terjedési útvonalainak azonosítása, melyhez szükséges az egyes útvonaltípusokat kategóriarendszerbe foglalni. A nemzetközi szakirodalomban számos csoportosítási szempont létezik, melyek segítik az egyes fajok terjedési útvonalainak pontos azonosítását. Közülük széles körben elterjedt és használt az Európai Bizottság által ajánlott Scalera és Genovesi munkája (2016), valamint a Bizottság által kiadott végrehajtási rendelet. A fő- és alkategóriákat, valamint az adott kategóriába tartozó érintett idegenhonos inváziós fajokat az oldal legalán látható táblázat foglalja össze.
Amikor terjedési útvonalakról beszélünk, sokaknak elsőként az a földrajzi útvonal jut eszébe, amelyen az inváziós faj természetes előfordulási helyéről indulva végighalad arra a területre, ahol megjelenését követően már idegenhonosnak tekinthető. Ez az útvonal értelemszerűen a faj tulajdonságaitól, ökológiai tűrőképességétől, életföldrajzi adottságaitól és az ezekből fakadó terjedési képességétől egyaránt függ, de az inváziós fajok esetében a legfontosabb tényező, az emberi közreműködés segíti a természetes akadályok sikeres leküzdését. Figyelembe kell venni, hogy mi az az ok, amiért az adott fajt szándékosan betelepítették vagy véletlenül behurcolták, és mi volt a tevékenység célja, amely miatt a faj az új területre került. Különösen fontos a közeg vagy fizikai út, ún. folyosó – mint az utak, folyók, mesterséges csatornák – és maga a szállító „eszköz”, vagyis az ún. vektor – legyen az jármű, ruházat vagy akár élő állat, ami elősegíti a faj terjedését.
Az emberi közreműködés oldaláról is érdemes megvizsgálni az egyes fajok terjedési mechanizmusait. Ebből a szempontból a szándékosság az egyik fő vizsgálati kérdés, vagyis hogy tudatosan történt-e a betelepítés, vagy ha nem, akkor milyen módon befolyásolta az emberi közreműködés az adott faj terjedését.
Annak ellenére, hogy az emberiség előtt ismert, hogy az idegenhonos fajok invázióssá válhatnak, e fajok igen sok esetben szándékos betelepítéssel kerülnek ki a természetbe (A természetbe történő kibocsátás). Ennek számos oka lehet, de rendszerint a problémát az okozza, hogy a betelepített faj inváziós tulajdonságát nem látták előre, vagy nem számoltak ilyen következményekkel. Tipikus példája volt ennek a halászati/horgászati célból szabadon bocsátott egyedek megtelepedése és nem kívánt mértékű elszaporodása. Ennél is fontosabb a szándékosan betelepített, de ellenőrzött keretek között tartott és szaporított egyedek kiszökése (Elzárt területről történő kiszabadulás). Ilyenek például a mezőgazdasági területekről kivadult növényegyedek (pl. közönséges selyemkóró, energiafű), az állattartó telepekről megszökött, a természetben önfenntartó állományokat létrehozó állatfajok (pl. nutria).
Az áru- és személyszállítás óriási anyagmozgatással jár, és könnyen előfordulhat, hogy például növényi szaporítóanyagokhoz nem kívánt, de hasonló fajok, illetve szervezetek vagy élősködők is keverednek. Ezt a terjedési módot szennyezésnek (Szállítás – szennyező anyag) nevezzük. A szennyezést azonban meg kell különböztetni a potyautasságtól (Szállítás – „Potyautasok”), amikor is valamilyen szállítóeszköz (vektor) közreműködésével – pl. hajók oldalára tapadva, csomagolóanyagokon, turisták poggyászába véletlenül bekerülve – új helyre kerül egy faj.
Külön kategóriát jelent, amikor tevékenysége során nem magának a fajnak a behurcolása történik, hanem új terjedési közeget vagy fizikai utat, egyfajta terjedési folyosót (Folyosó) alakít ki az ember. Ez rendszerint valamilyen vonalas létesítmény – pl. utak, hidak, csatornák – létrehozásához köthető. Ezek sokszor azért jelentenek nagy problémát, mert olyan területeket kötnek össze, melyek korábban az ott élő fajok számára áthidalhatatlan akadállyal voltak elválasztva egymástól.
Mindezen felül meg kell különböztetni a spontán terjedést (Nem támogatott) is, mikor egy új területre történő bekerülést követően az idegenhonos fajok emberi közreműködés nélkül, önerőből küzdenek le adminisztratív és természeti határokat és hódítanak meg új területeket. A spontán terjedő fajok is valamilyen – a fentiekben részletezett – útvonalon keresztül érkeznek arra a területre, ahol már idegenhonosként tekintünk rájuk. Ezt követően azonban terjedést segítő tulajdonságaiknak köszönhetően – pl. aktív helyváltoztató képesség, változó környezeti hatásokra nézve magas tolerancia, jó szaporodóképesség – már további emberi segítséget nem igényelnek ahhoz, hogy hatékonyan népesítsenek be új élőhelyeket. Meg kell azonban említeni, hogy a klímaváltozás hatására egy faj elterjedési területében bekövetkező változás jelensége a spontán terjedéshez hasonló módon zajlik. Ez alapvetően természetes folyamat, amit nem szabad összekeverni az egyértelműen emberi közvetítés hatására történő megtelepedést követő terjedéssel.
